Az ember és a ló kapcsolata hosszú múltra tekint vissza. Az ember az ősidőkben a lovat csak a húsáért vadászta. Hamar felismerte azonban, hogy a lónak nem csak a húsa izletes egyéb tulajdnságait is hasznosithatja. Ugyanis a vadászat során leteritett kancák tehetetlen kiscsikóit az ember könnyen elfoghatta. A kölyökállatokra jellemző a gondozóhoz való vonzódás, s ez módot adott arra, hogy felfigyeljenek a csikók értelmességére, kezességére, idomithatóságára. Így következett be lépésről lépésre, hogy az ember a maga szolgálatába állitotta a ló több tulajdonságát: gyorsaságát, erejét, szivósságát, tanulékonyságát. Ezt a folyamatot nevezzük háziasitásnak (domesztikáció).

A ló egyre inkább az ember hűséges és nélkülönözhetetlen társává vált. Lehetővé tette a szabad nomád életet, befolyásolta törzsek közti harc kimenetelét, sőt, ha úgy adódott,gyorsaságával gazdája életét is megmentette. A ló nagyra becsült áldozati állat volt az emberiség történetében. A századfordulóig szinte nélkülönözhetetlen volt a ló a közlekedéshez, a harcászatban, a mezőgazdaságban. A gépesités előrehaldtával háttérbe szorult ugyan, de csak átmenetileg. A "betonerdők" korszakában az ember újra felismerte, hogy szüksége van a lóra, mely nem csak élő kapcsolat a természethez, hanem hasznos, egészséges szórakozást nyújtó társ a szabadidőben.